Van erőnk egymáshoz?
Együtt magányosodunk: látjuk egymást, halljuk egymást, talán válaszolunk is egymásnak. De vajon valóban találkozunk? Egyre gyakrabban tűnik úgy, mintha fogyna belőlünk valami, ami nélkül nehéz valódi kapcsolatban maradni. Ez a valami a belső megtartó erő. Az a képesség, hogy elbírjuk a saját érzéseink, saját bizonytalanságunk mellett a másik fájdalmát, haragját vagy akár a tőlünk egészen különböző igazságát is.
Meghallani egymást nem mindig könnyű.
Néha a másik mondata olyan helyet érint meg bennünk, amelyhez mi magunk sem szívesen nyúlunk. Egy kérdés kétséget ébreszthet; egy vallomás előhívhatja saját, eltemetett emlékeinket; egy fájdalommal teli történet szembesíthet azzal, hogy mi sem tudunk mindent megoldani, feldolgozni és nem tudunk mindenkit megmenteni.
Ilyenkor könnyebb lehet továbbmenni, témát váltani, tanácsot adni ahelyett, hogy jelen lennénk. Ilyenkor könnyebb lehet elviccelni azt, ami fáj; vagy utalni a másiknak arra, miért nem kellene úgy éreznie, ahogyan érez.
Ilyenkor talán egyszerűen elhallgatunk.
Nem feltétlenül közönyből, hanem mert nem mindig van bennünk elég belső tér ahhoz, hogy be tudjuk fogadni, amit a másik szavai elindítanak bennünk.
Csakhogy ennek ára van.
Aki újra és újra azt tapasztalja, hogy a szavai nem érkeznek meg senkihez, idővel talán már nem is próbálkozik. Nem mondja el, mi bántja. Nem kérdez. Nem tiltakozik. Nem mutatja meg a bizonytalanságát. Megtanulja, hogy egyszerűbb csendben maradni, mint megkockáztatni az újabb csalódást.
Így maradhat valaki egy társaság közepén is magára. Így élhet bárki úgy egy kapcsolatban is magányosan, hogy közben látszólag minden rendben van.
Talán éppen ez a legnehezebb: nem az fáj igazán, hogy nincs mellettünk senki, hanem hogy nincs, akivel igazán kapcsolódhatnánk.
A meghallás több a puszta hallásnál. Erőt, bátorságot kíván, hogy ne meneküljünk el azonnal a saját érzéseink elől, amikor a másik története, fájdalma, haragja, frusztrációja megérint bennünket.
Nem kell mindig egyetértenünk. Nem kell mindenre tudnunk a választ. Néha elég, ha nem fordulunk el attól, ami a másikban történik.
Talán érdemes lehetne néha megállnunk, és feltennünk magunknak pár kérdést:
- Amikor valakire figyelek, felismerem mi zajlik benne a szavai mögött?
- Mit érzek magamban, amikor a másik olyasmiről beszél, amivel nehéz szembesülnöm?
- Képes vagyok-e meghallgatni valakit anélkül, hogy meg akarnám változtatni azt, amit ő érez?
- Észreveszem, ha valaki már nem azért hallgat, mert nincs mondanivalója, hanem mert elfáradt abban, hogy megpróbálja elmondani?
Te mikor érezted utoljára, hogy valaki nemcsak hallotta, amit mondasz, hanem valóban meg is hallott téged?
Mit tehetünk, ha úgy érezzük, senki nem hall meg bennünket?
Először próbáld meg te magad meghallani önmagad
Néha annyira vágyunk arra, hogy valaki végre megértse, mi zajlik bennünk, hogy közben mi magunk sem tudjuk pontosan megfogalmazni. Állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg magadtól:
Mi fáj nekem ebben a helyzetben valójában? Mire lenne most szükségem? Megértésre, elfogadásra, biztonságra, segítségre vagy egyszerűen arra, hogy valaki mellett ne kelljen erősnek lennem?
Nem kell azonnal megoldást találnunk. Már az is közelebb vihet önmagunkhoz, ha nevet tudunk adni annak, amit érzünk.
Merd konkrétan elmondani, mire lenne szükséged
Sokszor nemcsak az nehéz, hogy beszéljünk az érzéseinkről, hanem az is, hogy megmutassuk, mit várunk a másiktól. Próbáld ki például ezt:
"Most nem tanácsot szeretnék kérni, inkább arra lenne szükségem, hogy egy kicsit meghallgass, és ne kelljen megmagyaráznom, miért érzem azt, amit érzek."
Ez nem garantálhatja, hogy a másik képes lesz úgy kapcsolódni hozzánk, ahogyan szeretnénk, de esélyt adunk neki arra, hogy megértsen bennünket.
.
Ne egyetlen ember reakciójából következtess arra, mennyire vagy szerethető
Ha valaki nem tud meghallgatni bennünket, az fájhat. Különösen akkor, ha éppen tőle várnánk a megértést. De az ő pillanatnyi vagy tartós korlátozottsága nem bizonyítja, hogy a mi érzéseink jelentéktelenek lennének, vagy hogy csak velünk van baj.
Nem mindenki képes arra, amire nekünk éppen szükségünk lenne.
Ha ezt felismerjük, lehetőségünk nyílik arra, hogy más kapcsolatokban is keressük a megértést, a figyelmet és a támogatást.
Apró lépést tegyél a kapcsolódás felé
Amikor magányosnak érezzük magunkat, könnyen visszahúzódunk. Várjuk, hogy valaki észrevegye, mennyire szükségünk lenne rá. Csakhogy mások nem mindig látják azt, amit nem mutatunk meg.
Nem kell rögtön a legmélyebb érzéseinket megosztanunk. Kezdhetjük egy egyszerű üzenettel, egy őszinte kérdéssel vagy egy rövid beszélgetéssel valakivel, aki mellett valamennyire biztonságban érezzük magunkat.
Nem minden kapcsolatból lesz mély kötődés. De minden valódi kapcsolódás lehetőséget teremt arra, hogy ne maradjunk teljesen egyedül.
Ha hozzád közeledik valaki, próbálj nem rögtön hárítani
Nem kell mindent értenünk, és nem kell minden problémát megoldanunk. Néha elég ennyit mondanunk: "Nem tudom pontosan, mit élsz át, de szeretném megérteni."
Ne siess a válasszal. Ne keresd rögtön a tanulságot. Hagyj helyet annak is, ami kényelmetlen, szokatlan vagy számodra nehezen érthető!
Hiszen bármikor kerülhetünk a másik oldalra. Lehetünk azok, akiknek elfogy az erejük, akik nem találják a szavakat, akik segítséget szeretnének, de nem tudják, hogyan kérjék, és akkor nekünk is sokat jelenthet majd egyetlen ember, aki nem fordul el.
Lehet, hogy ma te vagy az, aki hiába próbál szólni. De az is lehet, hogy valaki melletted hallgatott el már régen.
Vegyük észre magunkat egymásban! Vegyük észre, hogyan magányosodunk el együtt és tegyünk azért, hogy másként legyen!