Hogyan viszonyulunk ahhoz, amit nem értünk egymásban?
Amikor valaki másként gondolkodik, másként viselkedik, vagy olyasmit tesz, amit nehezen tudunk hova tenni, gyakran szinte automatikusan véleményt alkotunk róla. Megítéljük, kategorizáljuk, megpróbáljuk elhelyezni a saját értékrendünkben. Sokszor még azelőtt kialakul bennünk egy határozott álláspont, hogy valóban megértenénk, mi állhat a másik viselkedése mögött. Pedig ugyanarra a helyzetre többféle módon is reagálhatunk: elhamarkodott következtetéssel vagy kíváncsisággal.
A kész válaszok lezárják a megértés lehetőségét, a kíváncsiság viszont új nézőpontokat nyithat meg.
A gyors értelmezés biztonságot adhat
Az emberi gondolkodás egyik sajátossága, hogy igyekszik gyorsan értelmezni a környezetét. Kategóriákat alkotunk, összefüggéseket keresünk, és korábbi tapasztalataink alapján következtetéseket vonunk le. Ez a folyamat segít eligazodni a világban, segít döntéseket hozni és felismerni a lehetséges veszélyeket.
Az automatikus belső értelmezésnek tehát önmagában van funkciója. Nem szükséges minden helyzetet végtelenül elemezni, és nem kell minden viselkedés mögött összetett magyarázatot keresnünk. A nehézség ott kezdődik, amikor az első értelmezésünket tényként kezeljük, minősítésbe cszúszunk, érzelmileg erősen bevonódunk, de nem nyitunk más lehetőségekre.
Például:
Felhúzzuk magunkat, hogy "milyen önző ember!" – ahelyett, hogy megkérdeznénk: vajon miért nem tud most másokra figyelni.
Elhatárolódunk , hogy "milyen gyenge, hogy ezt nem képes megoldani!" – ahelyett, hogy elgondolkodnánk azon, milyen terheket hordozhat.
Elutasítunk, vagy támadunk, hogy "ez teljesen értelmetlen gondolkodás!" – ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni, milyen tapasztalatok és meggyőződések vezették erre a következtetésre.
A kíváncsiság, nyitottság nem kell hogy azt jelentse, hogy valahogy értsünk egyet a másik szavaival, vagy viselkedésével. Csupán annyit jelent, hogy nem tévesztjük össze a saját értelmezésünket a teljes valósággal.
Amikor a másik viselkedése valamennyire rólunk is szól
Mennyiszer hallok felháborodást, hogy mekkora hülyeség az, hogy a másik tükör számunkra olyasmiben, amiben pont nem értünk vele egyet, amit pont kerülni próbálunk, amivel pont minden porcikánkkal kerüljük az azonosulást. A felháborodás pedig erős érzelmi reakció.
Érdemes megfigyelni, hogy bizonyos emberi tulajdonságok vagy viselkedések miért váltanak ki belőlünk különösen erős érzelmi reakciót?
Előfordulhat, hogy valakinek a viselkedése olyan érzékeny pontunkat érinti, amelynek eredete a saját történetünkben keresendő. Egy korábbi sérelem, egy elutasított tulajdonság, egy meg nem oldott konfliktus vagy egy mélyen rögzült meggyőződés is befolyásolhatja, hogyan látjuk, érzékeljük a másikat.
A projekció, vagy kivetítés olyan pszichológiai énvédő mechanizmus, amelynek során saját, nehezen elfogadható érzéseinket,
tulajdonságainkat, belső tartalmainkat másoknak tulajdoníthatjuk: MÁSOKBAN vesszük észre azt, amit önmagunkban nehéz felismernünk vagy elfogadnunk.
A projekció működése leginkább talán példákon keresztül érthető meg.
Projekció
Bizalmatlanság kivetítése
Valaki korábban többször csalódott másokban, ezért nehezen bízik meg az emberekben. Amikor egy új ismerőse nem válaszol azonnal az üzenetére, rögtön arra gondol, hogy biztosan nem őszinte vele, vagy valamit elhallgat előle. A saját bizalmatlanságát a másik szándékaként értelmezi.
Saját szorongás kivetítése
Valaki egy új, ismeretlen helyzetben bizonytalannak érzi magát, de ezt nehezen ismeri fel. Ehelyett úgy érzékeli, hogy a körülötte lévők feszültek, elutasítóak vagy rosszallóan figyelik őt. A saját belső feszültségét a környezet reakciójaként éli meg.
Saját elutasítástól való félelem kivetítése
Valaki tart attól, hogy nem fogadják be egy új közösségbe. Amikor a többiek nélküle kezdenek beszélgetni, úgy értelmezi, hogy nem kedvelik, és szándékosan kihagyják őt. A saját elutasítástól való félelme befolyásolja, hogyan értelmezi mások viselkedését.
Természetesen nem minden észrevételünk, kritikánk, érzelmi bevonódásunk mögött áll projekció. Pont azt érdemes kiszűrni, mikor van erről szól, hogy ne kelljen ugyanolyan nehézségekkel küszködnünk újra és újra.
Az önismereti folyamatok fontos része, hogy fel tudjuk ismerni, mikor, mi szól rólunk. Azon túl, hogy megjelenik bennünk egy automatikus reakció, elgondolkodhatunk azon is, hogy vajon
- Az zavar, hogy a másik másként gondolkodik, másként old meg helyzeteket, vagy az, hogy nem tudok rá hatással lenni?
- Valóban csak a másik viselkedése vált ki belőlem ilyen erős reakciót, vagy valamilyen korábbi saját élményem is felelevendik általa?
- Azért zavar benne egy tulajdonság, mert valóban ártalmas, vagy mert én magamban nem engedem meg ugyanezt?
- Mit érzek valójában: haragot, csalódottságot, tehetetlenséget, irigységet, félelmet vagy valami egészen mást?
Néha egy másik emberrel kapcsolatos erős ellenérzésünk, felháborodásunk többet árul el a saját belső világunkról, mint elsőre gondolnánk és miért ne törekednénk arra, hogy fejlődjünk? Vizsgálódjunk!
A kíváncsiság teret ad a megértésnek
A kíváncsiság, nyitottság, rugalmasság, türelem lehetőséget teremt arra, hogy kilépjünk az automatikus reakcióinkból. Amikor nem azonnal értékelünk, minősítünk, hanem kérdéseket teszünk fel, időt adunk magunknak a helyzet árnyaltabb értelmezésére.
Ezek a kérdések - külső, belső vizsgálódások - nem feltétlenül vezetnek teljes elfogadáshoz, egyetértéshez, de segíthetnek abban, hogy ne egyetlen magyarázatban gondolkodjunk.
Az egészséges mértékű kíváncsiság átkeretezést hozhat, ami az érzelmi önszabályozást is támogathatja: ahelyett, hogy első indulatunkból reagálnánk, lehetőséget adunk magunknak arra, hogy tudatosabban válasszuk meg a válaszunkat, válaszreakciónkat.
A megértés nem egyenlő bólogatással
Fontos különbséget tenni a megértés, az elfogadás és a helyeslés között. Attól, hogy megpróbáljuk megérteni valaki viselkedésének hátterét, még nem kell azt helyeselnünk. Nem kell eltűrnünk a bántást, feladnunk a saját értékeinket, vagy lemondanunk a határainkról.
Megérthetjük, hogy valaki miért viselkedik bántóan, miközben egyértelműen jelezzük, hogy ezt nem fogadjuk el.
A másik ember történetének megismerése nem teszi érvénytelenné a saját érzéseinket és szükségleteinket. A valódi nyitottság nem határtalanságot jelent. Inkább annak képességét jelenti, hogy egyszerre tudjuk figyelembe venni a másik nézőpontját és megőrizni a sajátunkat, ami nagyobb érzelmi stabilitást adhat nekünk, magunknak.
Összefoglalva
Nem kell mindenkit megértenünk, és nem kell mindenkivel egyetértenünk. De érdemes észrevennünk, mikor váltja fel a megértés szándékát elhamarkodott ítélkezés.
A kíváncsiság nem gyengeség és nem naivitás, inkább annak a képessége, hogy felismerjük, hogy nem tudunk mindent, nem látunk bele mások történetébe, és a saját értelmezésünk sem feltétlenül az egyetlen lehetséges magyarázat. Néha már az is jelentős változás, ha azonnali kész válasz helyett megengedünk magunknak egy őszinte kérdést.