BEVEZETŐ

Ismerjünk meg pár Jungi kifejezést, ami szorosan kapcsolódik a podcast témájához.

Deborah: Vannak olyan folyamatok az életünkben, melyek nem tűnnek fordulópontnak. Inkább érezzük úgy, hogy itt a vég. Ez az ún. nigredo, ami alkímiai kifejezés a sötétségre, depresszióra, de asszociálhatunk rá úgy is, mint árny, halál, bomlás, szétesés; csupa olyan dolog, amit nem szeretnénk megtapasztalni az életünkben, mégis ránk talál.

Egyes pszichológiai értelemben értendő részeink ugyanis "meghalhatnak", sőt meg is kell haljanak egy ún. mortificatio során. Az egónk azon részei ezek, melyeknek meg kell haladniuk önmagukat és alá kell rendelődjenek valami nagyobb pszichés szervezőelvnek. 

Mortificatio-s folyamat megy végbe pl. az integrálatlan ösztöntartalmak, vagy lesser conjunctiok esetén. Lesser conjunktio-ról beszélünk, amikor két pszichés tartalom nem tud tökéletes integrációt létrehozni - megemlíthetjük itt akár a  házasság krízist, vagy egy karrier krízist, amikor az eredeti elvárás, elképzelés szenvedésnek tesz ki minket. Természetesen maga a fizikai halál is morticitaio-s folyamat.

A RÉGI ÉN FELBOMLÁSA ÉS A BELSŐ ÁTALAKULÁS

1. Amikor az életünk alapvető meggyőződései már nem szolgálnak minket

Joseph: Vannak olyan természetes életszakaszok, amikor az egónak újra kell vizsgálnia azokat az alapelveket, amelyek addig irányították. Az élet későbbi szakaszaiban gyakran fel kell áldoznunk ezeket, hogy valami jobb, tágabb és érettséget jobban tükröző dolog jelenhessen meg bennünk.

Az alkímiai képsorozat egyik képén egy fiatal herceg áll a tó partján, miközben a tó távolabbi részén egy idős király vergődik a vízben, és éppen elmerülni készül.

Ennek egyik értelmezése az, hogy gyakran nem ismerjük fel, hogy a személyiségünkbe milyen mélyen beépült alapvető meggyőződések vagy hozzáállások szerveződtek be, sokszor már nagyon korai gyermekkorban, és ezek határozzák meg, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz és az élethez.

Ezek a meggyőződések egy darabig szolgálnak bennünket, elvihetnek minket egy bizonyos pontig, amikor a Selbst, vagyis a jungi értelemben vett teljesebb Én, elkezd követeléseket támasztani az egóval szemben, és kiderülhet, hogy régi hitrendszerünk tulajdonképpen korlátoz minket.

A legtöbb ember számára nagyon nehéz felismerni ezeket a meggyőződésekből szerveződő irányelveket. A Selbst azonban pontosan érzékeli belső működési rendszerünket és egy bizonyos ponton közbelép: el kezdi elvonni az életenergiát ezektől a régi meggyőződésektől, mintha éheztetné őket, ami gyakran vezet átmeneti depresszióhoz vagy zavartsághoz. Ilyenkor türelemre van szükség, hogy kivárjuk és felfedezzük, mi az az új, átfogóbb gondolat vagy szemlélet, amely a régi helyére léphet.

Egy gondolat, elképzelés, meggyőződés halála elsőre nagyon elvontan hangzik. De ha megértjük, hogy a világot érzékelő alapvető attitűdjeink fogalmak formájában élnek bennünk, akkor láthatjuk, hogy ezeknek a megváltozása miért radikális folyamat.

2. Egy korai gyermekkori élmény egész életünket meghatározhatja

Ha valaki olyan családban nő fel, ahol sok a feszültség, a zűrzavar vagy a trauma, előfordul, hogy a személyiséget szervező attitüd nagyon ösztönös, pszichológiai értelemben véve primitív szintű, akár lehet csak annyi, hogy "Neee!" és ehhez az egyetlen szóhoz szerveződik egy érzés, ami elraktározódik és beindíthat egy meghatározó viszonyulást, attitüdöt amitől felnőttként azt tapasztalhatjuk, hogy amikor új lehetőségek vagy élmények jelennek meg, a testünk szinte automatikusan megmerevedik, összerezzen, és elsőre úgy értelmezi a helyzetet, hogy annak nem szabadna megtörténnie, vagy mi nem akarjuk azt.

Így hajlamosak lehetünk elutasítani az élet kínálta lehetőségeket.

Felnőttként már nem feltétlenül vagyunk tudatában ennek az egyetlen szónak és az ahhoz kapcsolódó érzésnek. Ha azonban visszagondolunk azokra a nagyon korai pillanatokra, amikor az a meghatározó irányelv elraktározódott bennünk, megérthetjük belőle az elemi félelem lényegét, és felismerhetjük mennyi mindent utasítottunk már el félelem, ijedtség, szorongás miatt, pusztán azért, mert egy nagyon korai élmény visszhangja működött bennünk.

Ha lehetőségünk adódik ennek felismerésére, talán azt is megláthatjuk, hogy ennek a régi hozzáállásnak el kell tűnnie, és valami jobbnak kell a helyére lépnie.

3. A veszteség és a régi identitás halála

Deborah: Szeretném hangsúlyozni, hogy tudom, mennyire fájdalmasak lehetnek ezek az úgynevezett mortificatio élmények. Tudom mennyi szenvedéssel járhatnak, és milyen hosszú időbe telhet, amíg keresztüljutunk rajtuk.

A saját életemből is tudok erre példát hozni. Az első szakmám gyógypedagógus volt. Serdülőkkel dolgoztunk, akik nem feltétlenül voltak könnyen kezelhető, kedves fiatalok. Szerettük őket, támogattuk őket, és azt akartuk, hogy önmagukká váljanak, miközben megtanulják vállalni döntéseik és választásaik következményeit.

A programunk nem a hagyományos iskolai szabályok szerint működött, ahol mindenki egy padban ül és munkafüzetből dolgozik. Négy-öt év után a vezetőség úgy döntött, hogy megszünteti a programot.

Számomra ez valódi mortificatio volt. Úgy éreztem, küldetésem van, Joseph Campbell kifejezésével élve: a Grált kerestem. A harmincas éveim elején jártam, és teljesen összetörtem.

Évekig különféle alkalmi munkákat végeztem, mielőtt megtaláltam volna az utamat valami másban. Közben mindvégig ott volt bennem az igazságtalanság érzése, a harag, a veszteség és a csalódottság.

A mortificatio gyásszal, haraggal és az igazságtalanság érzésével jár.

Nehéz az ilyen időszak. Van, aki sötét fordulópontnak nevezi, én akkor sokkal inkább úgy éreztem, mintha eltévedtem volna az erdőben.

Joseph: Ez teljesen érthető. Gondoljunk csak arra, hány ember esik mély depresszióba a nyugdíjba vonulás után? Milyen gyakori! Az alkímia segíthet megérteni, hogy ez a folyamat arról szól, hogy egy régi identitásunk, vagy identitásunk egy része valóban lezárul/véget ér.

A mortificatio rendkívül összetett és fájdalmas folyamat, amely megérdemli a gyász időszakát. Valójában annak a folyamata ez, hogy vagy elengedünk valamit, vagy végignézzük, ahogy eltávozik az életünkből, és várakozunk, ahogy télen várakozunk, és figyeljük, mi fog kihajtani, amikor újra melegebbre fordul az idő. Gyakran nem tudjuk, mi van a föld alatt. Nem tudjuk, mi lesz a következő fejezet. A jungi megközelítésben arra bátoríthatunk, hogy pihenjünk bele ebbe a "téli időszakba", ebbe a mortificatio állapotba, hogy bármi is lesz a következő fejezet, hadd alakuljon ki organikusan.

4. Mit veszítettünk el valójában?

Deborah: Szerintem érdemes megvizsgálni, hogy pontosan mi az, ami meghal bennünk.

Az én esetemben egy idealista, naiv emberke voltam, aki hitt abban, hogy segíteni tudunk azoknak, akiknek segítségre van szükségük. Azt gondoltam, hogy az iskolarendszer vezetői is osztják ezt a szemléletet. Kiderült, hogy ez nem így van.

A másik esetben, amit te hoztál szóba Joseph, ha valaki nyugdíj miatt szenvedi el a morticikatio-t, lehet, hogy az érintett személy hosszú éveken keresztül dolgozott vezetői pozícióban, szakmai tudásába, munkájába fektette az életét, ami egyfajta egó attitüd, és ez az egó attitüd hal meg azzal, hogy nyugdíjba vonul. Ettől fogva ezentúl nem fogják tudni ki volt míg dolgozott, mire volt képes. Mostantól önmagaként kell kilépjen a világba, a korábbi szakmai szerepe nélkül.

Ilyenkor segíthet, ha az érintett felteszi magának a kérdést: 

• Mit veszítettem el valójában? 

• Mi halt meg bennem?

Gyakran jelenik ez meg álmokban, nem igaz? Meghal valakinek a háziállata, barátja vagy valami más fontos szereplő. Amikor valaki egy ilyen álommal érkezik, érdemes megvizsgálni, mit szimbolizálhat az adott haláleset?

Joseph: Egy másik nagyon gyakori példa a "halálra" a válás. Egy hosszú házasság elvesztése valóban olyan lehet, mint egy haláleset. Nemcsak a kapcsolatot gyászoljuk, hanem a hozzá kapcsolódó elképzeléseinket és belső képeinket is (önmagunkról, a partnerünkről, magáról a házasságról, a további lehetőségekről stb.).

Amikor a partner eltűnik az életünkből, ez a belső reprezentáció is felbomlik.

Ez rendkívül fájdalmas tud lenni. Nem tudjuk, kik vagyunk, mit kellene újra a saját irányításunk alá vonnunk, és vajon visszatérhet-e még valaha a szerelem. Ilyenkor ismét feltehetjük a kérdést: 

• Mi az, ami meghal bennünk? 
• Hogyan tudjuk megélni ezt az állapotot ahelyett, hogy el akarjuk kerülni?

Az elkerülés sokféle formát ölthet. Bizonygathatja például valaki magának egy válás után: "Nem vagyok én halott, épp egy vadonatúj piros kabriót vezetek!" "Nem halok ebbe bele, befektetem az összes nyugdíj-megtakarításomat kriptovalutába, csak hogy valami izgalmas történjen". Ezekkel a viselkedés mintákkal megpróbálhatjuk mesterségesen felpörgetni az életünket, hogy elkerüljük a természetes gyászfolyamatot, pedig arra van szükség, hogy a régi életünk elhaljon, lebomoljon, ahhoz hogy teret adjon valami újnak.

5. A veszteségből valami új születhet

Deborah: A házasságban, a váláskor tulajdonképpen a lesser conjunctio-ról beszélünk. Az alkímia úgy írja ezt le, hogy két olyan "anyag" egyesül, ami még nem tisztult meg kellőképpen. Ez mindannyiunk emberi létére igaz.

Amikor két ember összekapcsolódik, a párkapcsolat és az elköteleződés minden érzésével együtt, a bennük lévő tisztázatlan dolgok idővel akadályozhatják az egyesülést.

Ez nehéz és szomorú folyamat.

Az egónk tudja, hogyan kellett volna történnie a dolgoknak. A feladat az, hogy ezt az élményt átalakítsuk az eredeti elképzelésünk, szerelmünk, célunk elvesztésének meggyászolásba.

Egyszerűen engedjük meg magunknak, hogy szomorúak legyünk egy ideig, ahelyett, hogy folyamatosan harcolnánk az ellen, ami történt. Ne csak azt ismételgessük, hogy ez nem volt helyes, és tovább kell küzdenünk ellene.

Valaki egyszer megkérdezte tőlem: "Mit tanultál ebből?" Az első gondolatom az volt: "Miféle kérdés ez?" De valóban fontos megtanulnunk, hogyan tudunk új értelmet létrehozni:

• Mit tudunk kiemelni ezekből a tapasztalatokból? 
• Hogyan tudjuk felhasználni őket? 
  
• Hogyan tudunk új jelentést adni azoknak a rendkívüli nehézségeknek, amiket az élet ránk mér?

Joseph: Az alkímia ebben sokat segíthet, mert amikor megértjük az alkímiai szakaszokat, felismerjük, hogy ezek egymást követő folyamatok.

Amikor valami nagyon fájdalmas történik velünk, elveszíthetjük az idő és a folyamat egészének érzékelését. Azt gondolhatjuk: most válok, rettenetesen érzem magam, és talán mostantól mindig így fogok érezni. Az alkímia azonban hitet adhat ahhoz, hogy ez egy összetett folyamat, amiben mindennek megvan a maga sorrendje.

Ha ezt meg tudjuk érteni, ha fel tudjuk idézni korábbi változásainkat, amelyekből valami új született, akkor bízhatunk abban, hogy a régi hozzáállás, a régi karrier vagy a régi kapcsolat maradványaiból is kialakulhat valami új. A régi dolog talajjá válhat az új számára. Ez a hit segíthet átvészelni a "telet", a halál és a lebomlás időszakát.

6. A nagyobb átalakulás: az ego és a tudattalan egyesülése

A mortificatio egyik formája a gyermekkor vége, az ártatlanság halála is. Megjelenik a szexualitás erőteljesebb igénye, ami természetes része a fejlődésnek. A nagyobb mortificatio azonban az a folyamat, amelyben az ego felkészül arra, hogy befogadja a Selbst (Önvaló) felől áramló energiát, ami a személyiségünknek a transzperszonális része, mely arra törekszik, hogy egyesítse az egót és létrehozzon egy új egységet a tudatos és tudattalan tartalmakból.

Jung szerint ilyenkor a tudatos elme és a tudattalan közötti határ elvékonyodik és kialakul egyfajta spektrum az ébrenlét és az alvás, a tudatos és a tudattalan között. Ilyenkor a tudattalan folyamatos párbeszédbe kerül velünk éjjel-nappal.

Jung azt mondta, hogy életének kései szakaszában már nem álmodott annyit, mert egész nap beszélgetett a tudattalanjával. Amikor elaludt, már nem sok megfejtenivaló maradt, ezért általában mélyen, álmok nélkül aludt.

7. A szenvedésben is megjelenhet a gyógyulás lehetősége

Deborah: A régi gyógyító hagyományokban, az Aszklépiosznak szentelt gyógyító helyeken az emberek papokkal beszélgettek, gyógyító álmot kértek, majd különféle előkészületek után a tudattalanba merültek. Az álmaikat később értelmezték, és megpróbáltak találni valamit, ami kiemelhető a tudattalan sötétségéből, ami segíthette a gyógyulásukat.

A görög mitológiában a holló a mortificatio szimbóluma volt. Egy történet szerint a fehér holló feketévé változott, amikor rossz hírt vitt Apollónak.

Apolló a gyógyítás isteneként volt ismert. Beleszeretett Koróniszba, aki azonban várandóssága idején egy halandó férfival is kapcsolatba került. A kellemetlen hírt egy holló vitte Apollónak, aki féltékenységében halálra ítélte Koróniszt. Ám amikor Korónisz már a máglyán feküdt, Apolló rádöbbent, hogy meg nem született gyermekét is elveszíti, így kimentette a magzatot a haldokló anya testéből. Ez a mozzanat Aszklépiosz születésének különös, szimbolikus képe: az élet a halál közvetlen közeléből születik.

Ez a történet a sebzett gyógyító archetípusához kapcsolódik: a gyógyító erő a nigredo-ból, sötétségből, a szenvedésből emelkedik ki. A történet pszichológiai értelmezése szerint az ember képes lehet arra, hogy miközben otthon szenved a sötétségben, megtalálja a fény és a felépülés csíráit.

8. A lebomlás és a feldolgozás folyamata

Joseph: Van, hogy elkerülhetetlen a szenvedés, mint mondtuk nem kívánt válás, munkahely elveszítése, vagy épp súlyos orvosi diagnózis esetén; és van, amikor mi választjuk azt. Úgy döntünk, hogy beleugrunk valami nagy változásba, aztán meglepődünk, milyen nehézségekkel, fájdalmakkal jár a döntésünk. De mit gondolsz Deb, ez lenne a szükséges képesség, hogy bírjuk ki a mortifikátio-t, amire Jung úgy utal, hogy "keresztrefeszítés", amikor beszorulunk aközé, hogy a régi elveszik, az újról pedig még nem tudjuk, mi az, így csak tűrünk, üldögélünk a nemtudásban, és agonizálunk?

Deborah: Azt kell mondjam, saját tapasztalatom (nevet) ... nem tudom végig tudtam-e valaha csinálni tudatos belső erővel, hogy egyszerűen csak benne legyek, mert mindig elragadott, teljesen elnyelt. Nem akarom elbagatelizálni mennyire nehéz az ilyen élethelyzet. Ahogy korábban már mondtad Joseph, ez egy folyamat. Egyfajta cirkuláció, ami részünkké válik.

Joseph: És mindez természetes. Amikor Jung rátalált a különféle archetípusokra, az első felismerése az volt: "De hát ezek ismerősek nekem!" A szimbólumok, témák, amik felbukkannak az álmokban, és ahogy rendszert talált bennük! Tényleg értékelni kezdte, milyen pontos térkép kapható így hozzánk, emberekhez arról, hogy hogyan változunk.

Van tehát a halál folyamata, amikor valami megromlik, összetörik. Ilyenkor sokszor ego dominancia sérül, amin meg kell tanulnunk felülemelkedni. És van a bomlás időszaka, amit úgy nevezünk alkímiai putrifactio, amiben felbomlik a régi.

Ahogy a bomlás során egy anyagból felszabadulnak a mérgező összetevők, úgy a pszichében is felszínre kerülhetnek azok a fájdalmas tartalmak, amelyekkel szembe kell néznünk.

Példáként, amikor valakit elbocsátanak a munkahelyéről, az önmagában egy hirtelen, megrázó esemény, ami átmenetileg betegségként is megjelenhet. Szimbolikusan olyan ez, mint a kígyó marása, ami egyszerre mérgező és gyógyító.

Aztán elkezdődik egy belső folyamat, a putrifactio: újra és újra végiggondoljuk mi történt, miért történt, miért volt igazságtalan. Haragszunk, ellenállunk, majd segítséget kérünk, aztán ismét haragszunk. Ez az ismétlődő, gyötrő folyamat a régi hozzáállás lebomlásának része lehet.

Deborah: Azt gondolom, hogy bár ez a folyamat kellemetlen és gyűlöletes tud lenni, az ismételt átgondolás során fokozatosan olyan szintre tudjuk lebontjuk a tapasztalatot, ami már feldolgozhatóvá válik. Dolgozunk valamin, még akkor is, ha kívülről úgy tűnik, hogy újra és újra ugyanarról beszélünk és megkapjuk: "Már megint erről fogsz beszélni?" De túl kell jussunk a putrifactio folyamatán, hogy le tudjon bomolni a régi attitüd.

Joseph: Beszéltél korábban a hollóról. A holló vagy a varjú, a fekete madár, ősidők óta a halál szimbóluma. Ezek a madarak elfogyasztják az elpusztult testet. Pszichológiai értelemben ez azt jelképezi, hogy valami belső elemi ösztönös szintünk képes lebontani, elfogyasztani és megemészteni a régi dolgokat. Megvan a képességünk, hogy a régi attitüdöt szétszedjük, megemésszük. 

A fekete madár azonban nemcsak elfogyasztja az elhalt húst, de integrálja is azt, amivel energiát kap a repüléshez, a fészekrakáshoz, fiókák neveléshez és a további élet szolgálatába állíthatja azt. Így a régi dolog halálából új élet születhet.

9. Amikor az ösztön energiája rossz irányba terelődik

Deborah: Ez visszanyúlik a görög mitológiához, Aszklépiosz születéséhez és a gyógyító helyekhez, melyekben valami meg kell haljon ahhoz, hogy valami meggyógyulhasson.

Joseph: Érdemes érdeklődéssel megvizsgálni az ösztöneink és a mortificatio folyamatát, ahogy a bevezetőben már volt róla szó. Előfordulhat, hogy természetes ösztöneink egy komplexus fogságába kerülnek, és az ösztön energiáját valami más sajátítja ki. Ez lehet jelentéktelen, de lehet akár életveszélyes is, például függőség esetében.

Maga az ösztön természetes és tiszta, de vannak olyan veszélyes dolgok, például a függőség, ami eltérítheti, saját céljaira használhatja. Ilyenkor az ösztönt egy ún. alkímiai edénybe kell zárni, és ott kell tartani.  persze az ösztön frusztrációt vált ki, ha nem engedhetjük szabadon azonnal.

Az ösztön visszatartása intenzív belső folyamatot indíthat el. Az alkímiai ábrázolásokban először sárkánnyá, majd angyallá válhat, lehet vörös, majd zöld, és üvölthet, majd elcsendesedhet. Mindez azt mutatja, milyen intenzív folyamat önmagunknak nemet mondani. Azt is megfigyelhetjük, mi történik a fantáziavilágunkban, amikor visszatartjuk a rossz irányba terelt ösztönt.

Egyes elemzők szerint maga a függőség is egyfajta transzcendencia felé irányító impulzus, mert ha valaki elegendő alkoholt fogyaszt, az ego működése háttérbe szorul, a határai fellazulnak, és a tudattalan nagyobb teret kap. Ez felszabadító élmény lehet. Az ember úgy érezheti, hogy megszabadult minden korlátozástól és azon kaphatjuk magunkat, hogy a céges bulin lámpabúrával a fejünkön ropjuk a táncot és közben úgy érezzük, miénk a világ.

De ha ezt kizárólag alkohollal tudjuk elérni, az alkoholfogyasztás olyan szokássá válhat, ami végül tönkreteheti a fizikai testet és súlyos problémákhoz vezethet.

Vagyis, bár a késztetés helyes (pl. felszabadultan akarom érezni magam), a kialakított szokás (pl. túlzott alkoholfogyasztás) helytelen.

A késztetésünk, hogy szabadnak, kiteljesedettnek, hogy többnek érezhessük magunkat, hogy kiléphessünk fojtogató neurotikus korlátainkból önmagában helyes. A feladat az, hogy visszatartsuk ennek a romboló megnyilvánulását mindaddig, míg fel nem fedezzük, hogyan szolgálhatja ez a késztetés valóban a fejlődésünket. Ehhez azonban át kell élnünk annak fájdalmát, ami a korábbi, nem megfelelő formától való szabadulással jár.

10. Az ego nem irányít mindent

Deborah: Hadd említsem meg példaként a mortificatio-ra Oziriszt, Dionüszoszt, akiket feldaraboltak; vagy Krisztust, akik mind bemutatják, hogy archetipikusan hogyan születik valami új.

Joseph: Ami ráadásul már megronthatatlan, fedhetetlen.

Deborah: A mortificatio folyamata nehézséget jelent. Nem szeretünk ebben az állapotban időzni, inkább várjuk az újat, az új felismerést, az új bármit. Ez egy gyötrelmes folyamat. Gondolj csak bele, milyen lehet az, ha felszögeznek egy keresztre? Jézus is így szólt Istenhez: "Én Istenem, miért hagytál el engemet?" Igaz? Nincs bizonyosság. Egyszerűen csak önátadásra van szükség (megadom magam), mert az egónk nem képes rá, nem bírja elviselni, harcol ellene, meg akarja változtatni. Metaforikusan térdre kényszerülünk.

Vagy itt van Ozirisz, Dionüszosz története. Szerintem visszatérünk oda, ahonnan indultunk: fel kell adnunk az egónkat. Ez nem jelenti, hogy nem éljük a mindennapjainkat, nem nyírunk füvet, nem tankolunk; tesszük, ami a dolgunk. De a mortificatio-s folyamatokban az egó nem igazán kap főszerepet. Ez az igazság.

Joseph: Úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb felismerés, hogy az ego valójában nem irányítja teljes egészében az életünket, még akkor sem, amikor úgy gondolja, hogy igen.

Amikor a Selbst megjelenik, és elkezdi elvonni az energiát a régi struktúráktól, azt nem tudjuk egyszerűen saját akaratunkkal megakadályozni. Ha azonban értjük a folyamatot, könnyebben elviselhetjük.

Viktor Frankl segített megérteni, hogy az ember rendkívüli mennyiségű szenvedést képes elviselni, ha megérti annak jelentését, ha képes jelentést találni benne.

Jung és az alkímia egyik fontos üzenete éppen az, hogy ezek a folyamatok jelentőségteljesek, nem értelmetlenek. Így amikor valami meghal bennünk, felkészülünk rá.

Deborah: Azoknak, akik nem tudnak róla, Victor Frankl náci koncentrációs táborban raboskodott a II. világháború alatt. Túlélte, és megírhatta a "Mégis mondj igent az életre!" című könyvét. Akit érdekel, lapozzon bele!

Őszintén szólva Joseph, én még birkózok a szenvedésből adódó feszültséggel, a mortificatio-s folyamatba lépéssel, a tehetetlenséggel, a sötétséggel, azzal a gondolattal, hogy találjak bennük értelmet.

Amikor valami meghal bennünk, lehetőségünk van arra, hogy ezt egy nagyobb folyamat részeként értsük meg. Hogyan tud, vagy épp nem tud a szenvedés és a benne talált értelem együttműködni? Nem tudom, állíthatom-e magamról, hogy sötét időkben elég erőt éreztem magamban ehhez. Nem.

Joseph: Megértem, mind megértjük. Nincs feltétlenül adottságunk ehhez. De hiszem, hogy azért tanulunk erről, hogy olyasmihez férhessünk hozzá, amihez korábban – mikor sokkal fiatalabbak voltunk, amikor csak próbáltunk a víz felszínén maradni, nehogy megfulladjunk - nem volt hozzáférésünk. Az összes archetípus létezett már előttünk is, elraktározta őket a kollektív tudattalan de nem értettük, hogyan aktiválódnak.

Hogy bedarál egy archetípus, vagy együttműködünk vele, az attól függ, mennyire vagyunk tudatosak. Idő kell ahhoz, hogy bölcsebbek legyünk. Azt gondolom ez történik a Gecsemáné-kertbeli pillanatban is, amikor Jézus félrevonul és Istenhez imádkozik: "Vedd el tőlem ezt a poharat!" Tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy ez rettenetes, túlmutat azon, amit kibírhat. Aztán felismeri, hogy kiléphet ebből, visszautasíthatja, mégis megadja magát, és azt mondja: "Ne az én akartom legyen, hanem a tied." S ekkor az egész mortificatio, putrifactio és feltámadás folyamat létrejön. De volt választás pillanat: megadhatta magát a folyamatnak, amikor tudatában lett a folyamatnak, csak még nem tapasztalta meg.

Deborah: Tehát a tanítványaival megélt megtapasztalásról beszélsz, ahol a lényeg az önmegadás. És szóbahoztad a bölcsességet, ami ahogy én értem tényleg arról szól, hogy engedjük el az egóval való teljes azonosulást, amit külső körülmény vagy belső késztetés próbál ránk erőltetni. Az ego továbbra is fontos szerepet tölt be az életünkben, mint annak egyik szervezője és irányítója, de nem azonos az egész lényünkkel. 

Részei vagyunk valami nagyobbnak, ami túlmutat a megértésünkön. Ebben van egyfajta alázat: itt vagyunk, és hagyjuk, hogy az élet további folyamatai kibontakozzanak.

11. A változás elől való visszamenekülés

Joseph: Jung a változási folyamatból való visszamenekülést a persona regresszív helyreállításának nevezte. Amikor egy régi identitásunk felbomlik, érezhetjük úgy, hogy el kell menekülnünk az elmúlása elől és vissza akarunk térni a régi életünkhöz, a korábbi szerepünkhöz, a régi működésünkhöz.

Olyan ez, mintha el akarnánk kerülni a halál és az átalakulás folyamatát.

A bölcsesség segíthet abban, hogy ne meneküljünk a folyamat elől és ez olyan értékes ajándék, amit Jungtól kaptunk.

13. Az álomértelmezés

Joseph: Ez egy erős mortificatio-s álom. Az első dolog, amit az álmodónak és a hallgatóknak szeretnék mondani, hogy az apokalipszis szót gyakran félreértik. A jelentése: kinyilatkoztatás, feltárulás.

Ha az eredeti jelentéséből indulunk ki, akkor a psziché egyfajta kinyilatkoztatást, felismerést kínál: valami, ami addig rejtve volt, most ismertté válik. Ennek a feltárulásnak olyan ereje van, hogy az álmodó pszichológiai világának nagy részét lebontja. Azok a dolgok, amelyekben korábban hitt, amelyeket korábban követett, egy új felismerés hatására megrendülnek. Ebben az erőteljes felismerési folyamatban döntéseket kell hoznia.

Deborah: Úgy gondolom, hogy az álom valójában a családi komplexusról szól. Arról, hogy mi az, ami meghal, mi az, ami veszélybe kerül.

Az apokalipszis szó hétköznapi jelentése a világ végét idézi, de a mögöttes jelentés arra utal, hogy valami feltárul. Az álmodó nehéz időszakon megy keresztül, amit az is tükröz, hogy erősen hatott rá Cormac McCarthy "Az út" című regénye, amely egy apa és fia disztópikus utazását mutatja be egy rettenetes világméretű esemény után.

Az álomban az álmodó egóját minden oldalról a halál veszi körül. Az anyja haldoklik, az apja meghal, az anyja meghal, a testvéreiről pedig nem tudja, mi történt velük. Felmerül bennem, hogy itt egyfajta elkülönülés történik attól az identitástól, amely a családhoz való tartozásra épül.

Az álombeli én végül úgy dönt, hogy nem hal meg. Azt mondja: most még nem jött el az ideje. Később ismét kapcsolatba tud lépni az anyjával, illetve az anyai komplexussal. Felismeri, hogy nem halt meg minden, talán tovább kellene maradnia a Földön, és megvalósítania néhány dolgot azok közül, amelyeket szeretett volna. Vajon ez az individuáció folyamata? Az egyén elkülönülése a családi komplexustól?

Joseph: Ez nagyon jól értelmezhető így. A szülő halála hatalmas esemény. Még akkor is, ha korábban elidegenedtünk valamelyik szülőnktől, eljön az a pillanat, amikor felismerjük, hogy többé már nem vagyunk senkinek a gyermeke. Minden rád marad az életedben. A szülő halálával életünk irányítása új módon kerül a saját kezünkbe.

14. A fény, amely a halál után is megmarad

Joseph: Van azonban valami különös az álomban, ami felkeltette az érdeklődésemet. Különösen figyelek az ismétlődő szavakra. Az álmodó azt mondja:

"Tudom, hogy anyám meghalt. Nagyon szép pillanat volt. Anyám bőre sápadt és ragyogó."

később pedig:

"A lakóház ablakai mind ragyognak."

Van itt valami érdekes: az anya életereje továbbra is fénylő, ragyogó, miközben a teste már élettelen. Aztán megjelenik a lakóház képe. Maga az épület is élettelen, de a belsejében fény világít. Valami élő és ragyogó van jelen egy élettelennek tűnő dolog belsejében.

Ez felismerés, hogy a külső forma megváltozhat, de a belső fény továbbra is jelen lehet.

Ez új hozzáállást alakít ki az álmodóban, és felveti a kérdést:

Mi a halál? Kizárólag a külső forma, a test megváltozása? S ha az élet hordozója megváltozik, az azt jelenti, hogy maga az élet is megszűnik? Vagy létezik valamilyen ragyogó valóság, amely a külső formától függetlenül is jelen van, még akkor is, amikor a forma már élettelenné vált?

Számomra ez egy nagyon mély spirituális/vallási tapasztalat. Akkor is, ha hétköznapinak tűnik amiatt, ahogy hangzik kimondva. De az összevetés az anya és az épület között szerintem fontos.

Deborah: Az álmodó megfogalmazza, hogy másképp néz ki, rövidebb a haja, és az anyjával beszélget, annak ellenére, hogy az anyja nincs jelen. Nem halt meg minden.

Joseph: A külső megjelenés radikálisan megváltozhat, de ez nem jelenti azt, hogy maga az életerő is eltűnik, vagy hogy többé nem férhetünk hozzá az élethez.

Az álom elején megjelenő apokaliptikus kinyilatkoztatás valószínűleg az anyja orvosától kapott hírre utal: nincs több lehetőség az édesanya életének meghosszabbítására. Ez olyan felismerés, amely hatalmas változást idézhet elő a lelkivilágunkban. Az álmodóban megjelenik az aggodalom, hogy a halál szelleme az egész családi komplexuson, sőt az egész pszichológiai életén végigvonulhat. Kezdetben kísértést érez arra, hogy kövesse az anyját a halálba.

Azt gondolom, hogy az álom egy olyan rejtett hozzáállást mutat meg, amelyet az álmodó talán tudatosan nem is vizsgált korábban. A belső álomalkotó mintha azt mondaná neki: Van benned egy titkos késztetés arra, hogy kövesd anyádat a halálba. Ezzel tudatosan foglalkoznod kell, hogy ne lopakodhasson be az életedbe, és ne vezessen önpusztító cselekedethez, ami árthat neked.

Azáltal, hogy az álom ezt megjeleníti, az álmodó tudatosan elgondolkodhat rajta, és talán meg is törheti ennek az erejét. Felismeri, hogy nem kell követnie az anyját a halálba. Az anyja belső képe, emlékei, gondolatai és a hozzá kapcsolódó élményei továbbra is élnek benne.

Az a félelem tehát, hogy minden sötétségbe borul, és semmi nem marad, ha már nem tud kapcsolódni a külső, fizikai anyához, az álomban megkérdőjeleződik.