Nem nagytestű fenevadakkal szemben kell hősködnünk. Saját magunkon kell túllépnünk, ehhez pedig fel kell ismerni, hol vannak feldolgozandó félelmeink, blokkjaink – amihez sokszor bátorság kell.

Regressziós élmény/tanmese:

Figyeltem a festményt. Első ránézésre a részleteket fürkésztem, látványilag gyönyörködtem benne, nem jelentek meg érzelmek, inkább esztétikai élményt jelentett. Mikor azonban beleengedtem magam, mozgást érzékeltem. Mintha suhanás lett volna a fák között! Ahogy a mozgását engedtem erősödni, sejtelmes hangok is társultak, ami félelemmel töltött el. A félelmem blokkolta, hogy a mozgás átalakulhasson történéssé, pedig éreztem a nyomását, hogy mutatni szeretne valamit. Megálltam a félelem megvizsgálásánál, amire beindult egy gondolatsor:

Bátorság! Bátorságra van szükséged energiák aktiválásához. A félelmet nem értelmezheted minden helyzetben biztonságként! Félelmeid, aggodalmaid visszatartó ereje sem védhet meg minden fájdalomtól, veszteségtől. Olyan változások időszakát éljük, ahol szükséges időnként megengedni magunknak a bátorság rezgéseit, mert ez a híd ahhoz, hogy elérhessünk oda, amerre tartanunk kell. Engedd meg magadnak, hogy érezd, mit jelent a bátorság rezgése, hogy saját életedben is felül tudj írni idejét múlt félelmeket!

Vettem pár mély levegőt, hogy enyhüljön a félelem, ami a tudattalanomból szűrődött át a sötét tónusok hatására. Szembesülni akartam önmagam azon részével, ami blokkol bennem energiákat, ami miatt kényelmes megoldásokat választok, és ezzel lehetőségeket is blokkolok. Újra elindult a mozgás, és elindultak a hangok. Mondogattam magamban, hogy "ez csak egy gyakorlat", figyeltem a megfelelő légzésre, és a belső képeken egyszercsak "megjelentem". Már saját perspektívából láttam, ahogy valamiféle dzsungelben haladok. Kezeimmel hajtottam magam elől a dús növényzetet, ami már semmiben sem hasonlított a festményre. A festmény csak kapuként működött, hogy belépjek oda.

Éreztem, hogy nem vagyok egyedül, mások is jönnek velem. Vagy én megyek velük. Éreztem, ahogy beszélgetnek, valami fura nyelven. Egyre jobban "belemélyedtem" a képsorokkal járó érzésekbe, ahol már semmi félelem nem volt bennem. A félelem elmúltával erősödött a cselekmény átszűrődése. Olyanok voltunk, mint valami törzs tagjai, arcunk kipingálva, testünk száraz növényekkel felöltözve, a nyelvezetünkre inkább hangutánzó szavak, csattogások voltak jellemzőek. Úgy éreztem ismerős terepen haladunk – csak mostani énem számára nem ismerős. Kezdett határozottabbá válni saját, ottani magam érzékelése, vézna, de strapabíró, sötét tónusú férfi test.

Elnevettem magam. Mintha egy filmben szerepeltem volna. Teljesen megnyugodtam. Haladtunk előre a dzsungelben. Már-már kezdett unalmassá válni, hogy semmi nem történik, amikor hirtelen (váratlanul) ránk támadott pár nagytestű állat. Fegyverként csak pár primitív eszköz volt nálunk, amivel semmire sem mentünk. Mindenki saját magát próbálta védeni. Olyan helyzetben voltam, ahol szemtanúja lettem, ahogy szétszedik pár társam. Azonnal futni kezdtem, hátra sem mertem nézni. Szaladtam, ahogy csak bírtam, az sem érdekelt, hogy a növényzet össze vissza szabdal, egyre csak futottam. Az eszement menekülésem egyre nagyobb kárt tett bennem, holott nem követett senki, semmi. Kifulladtam, csupa véresen összerogytam. Minden egyes neszre azt gondoltam, én következek, de nem történt semmi, csak a rettegés. Elbújtam, mozdulni sem mertem. Közben besötétedett, és csak rettegtem tovább…

Ezt az érzést hozta fel számomra a gyakorlat. És való igaz, bár imádok túrázni, egyedül sohasem mennék, mert mindig minden zajra megriadok. Nem áltatom magam azzal, hogy nagytestű vadmacskák megtámadhatnak a Pilisben, mégis bennem van mai napig egyfajta szorongás, ami nagyon régi emlékekből - akár kollektív tudattalanból - maradhatott aktív, ahogy rettegve figyelek minden hangot, melyik jelenthet veszélyt.

Segítő gondolatok:

A képsoron emberünk nem attól halt meg, hogy vadállat bántalmazta. Attól halt meg, hogy a rettegéstől nem mert továbbmenni. Élelemre, vízre, gyógynövényekre, társakra lett volna szüksége a felépüléshez, de nem mert továbbmenni, a segítség pedig nem jött "házhoz". Mire legközelebb bárki arra járt, csak a holtestét találták meg.

A rettegésbe halt bele, nem abba, amitől rettegett.

Minden élet, élethelyzet új lehetőségeket ad. Minden mérlegelés lehetőségét adja: ugyanúgy reagáljunk, vagy másként?

A nagy változások provokálják belőlünk azt, hogy másként reagáljunk. Úgy reagáljunk, ami a továbbhaladást segíti. Nem nagytestű fenevadakkal szemben kell hősködnünk, hanem saját magunkon kell túllépnünk, és ehhez fel kell ismerni, hol vannak feldolgozandó félelmeink, blokkjaink – amihez sokszor bátorság kell.