Ventilálunk: kieresztjük a gőzt?
A dolgok, történések hatással vannak ránk, megérintenek minket, igaz? Megtörténik valami, szemtanúi, résztvevői, részesei vagyunk, és ez elindít bennünk érzelmeket, gondolatokat.
Mi az, ami igazán ténylegesen hat ránk?
Az hat ránk, ami történt? Vagy az hat ránk, amit gondolunk, érzünk - az alapján, ami történt? A válasz: az hat ránk, ahogy értelmezünk, megélünk, reagálunk.
Vegyünk példákat! Annak ténye hat ránk, hogy igazságtalanság történt, semmibe vettek minket, nem sikerült valami, vagy az ezek miatt aktiválódott hiányérzet, csalódottság, tehetetlenség, harag, bűntudat, esetleg akarás kudarca? Közvetlenül ez utóbbiak kínoznak. Attól szenvedünk, amit az igazságtalanság miatt érzünk, gondolunk. Attól szenvedünk, amit kudarc miatt érzünk, gondolunk. Logikusnak tűnik, hogy ahhoz, hogy jobban legyünk, a kiváltódott érzelmekkel, gondolatokkal kellene kezdenünk valamit. Ehelyett sokan azt szeretnék megváltoztatni, amire nincs hatásuk - ami már megtörtént.
Az ilyen szélmalomharc azonban felőrlő tud lenni és sajnos nem mindig jut eszünkbe, hogy szakember segítségét kérjük, főleg kisebb érzelmi terhek feldolgozására nem. Az érzelemgyűjtögetés és ventilálás korszakát éljük és egyre több ember küzd belső feszültségekkel, fel nem dolgozott érzelmekkel.
Az érzelemgyűjtés pedig feszítő. Nagyon feszítő! Az elviselhetőséghez ahol lehet, puffogtatjuk az elégedetlenséget, mint egy sípoló teáskanna, amelyikben már forr a víz, mégsem vesszük le a tűzről. Így csak egyre többen sípolunk idegesítően, és puffog belőlünk a panasz.
A ventilálás könnyít rajtunk, de csak átmenetileg! Hoz viszont újabb konfliktusokat, újabb feszültséget, amitől egyre inkább szétcsúszhatnak kapcsolataink, egyre agresszívabbá válhatnak megnyilvánulásaink. Érezhető ez a legtöbb internetes komment szekcióban. Csupa ventilálás. Tűz a már forrongó teáskannák alá. Érzelmek, gondolatok súlya alatt szenvedő emberek levegő után kapkodása.
Választható út ez is, mint egyfajta megküzdés: mikor már nagyon szorít valami, attól érezzük jobban magunkat, hogy másnak beszólogatunk, csakhogy a saját problémánk ezzel nem oldódik meg, és fojtogatni fog tovább. Mi lehetne akkor megoldás? Talám az, ha leemelnénk a "teáskannát a tűztől, hogy ne puffogjon tovább?" Ha teszünk azért, hogy tartósan fellélegezzünk, ne csak levegő után kapkodjunk.
De hogyan fogjunk hozzá? Kulcsszavak a megkönnyebüléshez az önismeret, önfejlesztés, gondolati átkeretezés, érzelmekkel való megküzdés. Ha ezek segítségével jobban leszünk, kisebb késztetést fogunk érezni a panaszkodásra, puffogásra, és kellemesebb társaság lehetünk kapcsolataink számára. Egy gondolatot azért ez megér! Megér átgondolni, érdemes-e ezzel komolyabban foglalkozni!
