Élet, halál, gyász
A gyász mindannyiunk életének része, de megélésében különbözünk. Van, aki csendben, egyedül próbálja feldolgozni a veszteséget, és van, akinek a megértő támogatás jelent kapaszkodót. Egyik út sem jobb vagy rosszabb – a fontos az, hogy megtaláljuk a számunkra megfelelő módot a továbblépéshez."
"Minden pillanatban dollármilliókat költünk arra, hogy embereket ölésre és pusztításra képezzünk ki, s bombák, repülőgépek és rakéták gyártására. Ehhez viszonyítva alig költünk valamit arra, hogy
megtanítsuk az embereket az élet és halál igaz természetére s arra, hogy segítsük őket, amikor eljön az idő, hogy szembesülnünk kell a halállal..."
(Szögjal rinpocse, Tibeti könyv életről halálról)
Valahogy az az elképzelés kering a tudatunkban, hogy a keleti emberek nyugodtabbak, békésebbek, tovább élnek. Valahogy így képzeljük. Azt viszont tudjuk is, hogy a keleti társadalmak ősi tudása sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy már gyerekkorban tudatosítsák, elfogadják, megértéssel, békével közelítsék meg azt, amit a mai társadalmak, főleg a nyugatiak igyekeznek minél távolabb tartani: félünk találkozni az elmúlással, félünk megtapasztalni a halált, holott az elkerülhetetlen. Az elkerülhetetlentől való félelem pedig magát az életet teszi nehezebbé.
Őszentsége, a Dalai láma így írt a könyvről, amiből idéztem:
"A halál az élet természetes része mindazoknak, akik megszülettek, előbb-utóbb biztosan szembe kell néznünk vele. Amíg élünk, kétféle módon viszonyuhatunk hozzá. Vagy nem vesszük figyelembe, vagy szembenézünk a saját halálunkig vezető folyamattal, s ha világosan látjuk, kezelni is tudjuk a halál okozta szenvedést. El semmiképpen nem kerülhetjük."
Mindenkit érintő és gyakran fájdalmas folyamat a halál tényével való megbirkózás. Szeretteink elvesztése traumatikus folyamatot indíthat el életünkben. A gyász, valamint a saját mulandóságunkkal való szembesülés egyformán megviselő lehet.
Fontos beszélgetnünk arról, hogyan éljük meg a veszteséggel, mulandósággal való találkozást.
A pszichológus nem tudja elvenni a lelki fájdalmat, amit veszteség kivált, de segíthet annak enyhítésében, feldolgozásában. Ehhez fontos gondolat, hogy a fájdalom feldolgozása nem jelenti, hogy már nem szeretjük igazán azt, akit elveszítettünk. Mikor én magam ezt megértettem, könnyebben tudtam arra rátalálni, amivel ugyanúgy tiszteltem, szerettem azt, aki visszafordíthatatlanul eltűnt az életemből, de saját életem újra élhetővé válhatott.
Nem lehet, hogy a fájdalmunk rólunk szól, és nem a halottunkról?
A fájdalom a mérhetetlen hiányt jelzi, amit a veszteség okoz bennünk, és minél jobban kötődtünk az elvesztett személyhez, annál nehezebb megbírkózni ezzel. Sajnos bármilyen mélységben jár át minket, bármennyi ideig húzódik el bennünk - nem tudja visszaadni azt, aki elment.
A pszichológus abban tud segíteni, hogy elviselhetőbbé váljon ez a mérhetetlen hiány, a tátongó űr a mindennapokban, hogy újra rátalálhassunk arra, ami értelmet adhat, amihez kapcsolódni tudunk - és ebben az értelemben, ebben az új kapcsolódásban találjuk meg szívünkben a helyét annak, aki fizikailag már nem lehet mellettünk.
Szeretettel várom, ha nehéz gyászfolyamat zajlik életében - akár haláleset, válás, szakítás miatt.