Gyermekkori csalódások vagy elhanyagolás

Amikor egy gyermek azt tapasztalja, hogy a gondozó nem reagál következetesen az ő szükségleteire, az alapvető biztonságérzet sérül. Ha például az anya néha meleg és gondoskodó, máskor viszont hideg vagy elérhetetlen, a gyermek megtanulja, hogy a világ kiszámíthatatlan. Ez a tapasztalat később bizalmatlansághoz vezethet, mert az érintett megtanulja:

"Ha megnyílok, lehet, hogy nem kapok viszonzást. Inkább nem bízom senkiben."

Ezekben az esetekben a bizalmatlanság nem tudatos választás, hanem egy belső védekezési minta, amely a sebezhetőség ellen véd.

Traumatikus tapasztalatok – amikor a bizalom megreped

A traumák – legyenek azok érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazások, árulások vagy hazugságok – mélyen megrendítik az ember világképét. A traumát átélt személy gyakran elveszíti az alapvető biztonságérzetet: úgy érzi, hogy bárki képes ártani neki. Ez a tapasztalat hiperéberséghez vezethet: az illető mindig gyanakvó, állandóan figyel, nehogy újra bántsák, ami lelkileg kimerítő, és gyakran társul szorongással, PTSD tünetekkel vagy elkerülő kötődési mintával. A pszichoedukációban ilyenkor fontos hangsúlyozni, hogy a bizalmatlanság a túlélés része volt, de felnőttkorban már nem feltétlenül szolgálja a jólétet, és tudatos munkával átalakítható egy egészségesebb bizalmi mintává.

Családi minták és transzgenerációs hatások

A bizalmatlanság sokszor generációkon átívelő mintaként öröklődik. Ha valaki olyan környezetben nő fel, ahol a szülők gyakran mondogatják: "Ne bízz senkiben, mindenki csak kihasznál." 
akkor ez a nézet belső hiedelemmé válhat. A gyermek így nemcsak a saját tapasztalataiból, hanem a szülők világlátásából is tanul.

Ezt a jelenséget a pszichológia transzgenerációs tanulásnak nevezi – vagyis olyan minták továbbadásának, amelyek gyakran kimondatlanul, automatikusan öröklődnek. Ezért van az, hogy a bizalmatlanság néha nem is saját élményekből, hanem örökölt meggyőződésekből fakad.