Olvassunk spiritualitásról!
Ken Wilber munkássága már jó ideje felkeltette az érdeklődésemet. Egy átfogó vizsgálat alapján alkotta meg azt a tudatosság-térképet, amely máig rendkívül hasznos iránymutatásként szolgál (Concepts for an evolving world c. könyv).
Ebben bemutatja a tudat fejlődésének különböző szintjeit, és azt is megjelöli, hogy mely tudatállapoktól kezdve válik valóban működőképessé a spirituális emelkedés. Az általa megjelölt ponton a fejlődés már nem pusztán útkeresés, nem labirintusban való körözés, és nem is csupán hangzatos fogalmak gyűjteménye. Ezen a szinten beszélhetünk egy magasabb szintű tágulásról – túl a hierarchikus szintek harcán.
Még mielőtt belenéznénk abba, mi is ez a szint, fontos hangsúlyozni, hogy egyetlen szintet sem szabad alábecsülni! Mindegyiknek megvan a maga tanítása, értéke és szerepe az úton. Ugyanakkor a végső cél mégiscsak az, hogy túllépjünk az egó korlátozó működésén, és megnyissuk az utat a valódi fejlődés felé. És ha mindez lehetséges, miért ne tűznénk ki ezt a célt magunk elé?
Wilber térképén a 7. szint jelenti az első transzperszonális állapotot. Ez az a pont, ahol a tudat túllép a pusztán személyes identitáson, és elkezdi megérinteni a nagyobb egészhez való kapcsolódás élményét. Ugyanakkor ide nem lehet "átugrással" eljutni: aki az első hat szint érzelmi mintázatait még változatlanul futtatja, annak felemelkedése óhatatlanul akadályokba ütközik.
Ahhoz, hogy valódi spirituális emelkedésben részesülhessünk, előbb szembe kell néznünk önmagunkkal.
-
Ismernünk kell testünk vágyait, hogy ne rángassanak ösztönösen.
-
Értenünk kell gondolataink működését, hogy ne sodorjanak ismétlődő körökbe.
-
Fel kell ismernünk érzelmeink ránk tett hatását, hogy ne vakítsanak el újra és újra.
Meg kell értenünk a világ rendszereinek összefüggéseit, hogy ne illúziókra építsük önmagunkat.
És mindezek után is ott vár még a legnagyobb kihívás: a dualitás meghaladása. A jó és rossz, helyes és helytelen, én és mások kettőségének túlhaladása nélkül az ego mindig újra erőre kap. Az egó nem ellenség, hanem olyan erő, amely szükséges volt a fejlődésünk bizonyos szakaszaiban, de ezen a ponton már gátként működik.
A transzperszonális szintre való belépés ezért nem menekülés a földi tapasztalatok elől, hanem azok integrálása és meghaladása – egy új, tágabb tudatosság felé vezető kapu.
GONDOLATOK AZ EGÓRÓL
Ha visszatekintek az elmúlt húsz évemre, szinte megszámolni sem tudom, hány spirituális és ezoterikus tanfolyamon, előadáson vettem részt. A sokféle tanfolyamon találtam egy közös pontot: szinte mindenhol előkerült: AZ EGÓ ROSSZ. "Ne legyen egód! Az egó a felemelkedés akadálya! Meg kell szabadulni tőle!" – hallottam újra és újra.
Ami azonban rendre elmaradt, annak magyarázata, hogy mit is értünk pontosan az egón? MI az, amitől szabadulni kellene? Mit jelentene az életünkben, ha valóban nem lenne egónk? Ezt az előadók többnyire nem bontották ki érthetően.
Sok útkereső – köztük én is – gyakran önbizalomhiánnyal, belső kérdőjelekkel hallgattuk az utasítást: "Ne legyen egód!" A feladat szinte lehetetlennek tűnt, hiszen a legtöbben azt éltük meg, hogy bármit teszünk, soha nem lehetünk elég jók. Ebben hogy lehetnénk azok? Így aztán nem is feltétlenül a tanítás követése miatt maradtunk, hanem mert jó volt közösségben lenni. Jó volt együtt hallgatni a szép gondolatokat, együtt keresni a választ – még akkor is, ha a "feladat" megfoghatatlan maradt.
Az egón való munkálkodás vitathatatlanul közösségépítő.
HOGY MŰKÖDIK AZ EGÓ?
Álljon itt az én értelmezésem az egó működéséről.
Úgy tekintek rá, mint egy ki- és bekapcsolható, tudatosan monitorozható rendszer. Egy olyan duális működés, amit nem lehet végleg kikapcsolni, de meg lehet figyelni. Olyasmi, mint egy belső műszerfal: időről időre, különösen a nehéz helyzetekben, oda kell pillantanunk, hogy lássuk, milyen üzemmódban működünk épp.
Nem az a cél, hogy soha ne legyenek bennünk negatív érzések vagy gondolatok, hogy soha ne tévedjünk, hogy soha ne hibázzunk. Sokkal inkább az, hogy felismerjük, ha megjelennek negatív gondolatok, érzések, hogy megláthassuk, hogyan hatnak ránk, és megtanulhassuk átalakítani őket. Így a romboló erőből építő energia válhat.
Olyan ez, mint amikor szakad az eső: nem az a cél, hogy kitiktsuk a felhőket örökre, hanem hogy összegyűjtsük a vizet, és azzal megöntözzük a virágokat. A vihar így válik táptalajjá a növekedéshez.
Vannak helyzetek, amikor szükséges a spirituális értelemben vett egó, amikor ki kell tudni állnunk magunkért, amikor döntéseket kell tudni hozni felelősségvállalással, hogy ne kerüljünk olyanoktól függőségbe, akik nem a mi érdekeinket képviselik. Szükségünk van az egó bizonyos minőségeire, amik védelmeznek, és kell az egó azon képessége, mely képes monitozni a nem védelmező részeit.
Az egó szerves részünk. Nem kell ellenségként tekintenünk rá – inkább tanuljuk meg elfogadni, sőt szeretni. A feladat nem az, hogy kiiktassuk, hanem az, hogy tudatosságunkat fejlesztve értelmezni és szabályozni tudjuk a működését.
Ne tiltással közelítsünk hozzá, hiszen a tiltás önmagában már életre hívja azt, amit elutasítunk. Hogyan is szól a klasszikus példa? "Ne gondolj a citromra!" – és bumm, azonnal ott a citrom képe bennünk. Ugyanez történik az egóval is: "Ne legyen egód!" – és már lubickol is bennünk követhetetlenül, még inkább akadályozva a fejlődést.
A Wilber-féle tudatosságtérkép 7. szintjén éppen ezért sok mindent alaposabban meg kell értenünk. Érdemes időt szánni arra, hogy elmélkedjünk, és tudatosan megfigyeljük: mi hogyan jelenik meg bennünk – legyen az vágy, gondolat vagy érzelem.
Az irány jó, már csak lépést kell tartanunk vele önismeretünk és énképünk fejlesztésében. És ami talán a legfontosabb: bíznunk kell abban, hogy menni fog ez.
Szívesen beszélgetne spirituális témákról? Keresse FB csoportomat, kövesse instagram oldalamat! Elérhetőségek